A 2016-os év számomra két jól elkülöníthető részre osztható.
Az egyik mérföldkő az volt, amikor kikerült a Facebookra az a videó, amelyben őszintén elmeséltem, mi is történt velem, és hogyan jutottam el addig a pillanatig. Nem sejtettem, milyen hullámokat indít el ez a nyilvánosság. Azóta is emlékszem arra, milyen váratlan érzés volt, amikor az utcán, a bevásárlóközpontban vagy éppen egy hétköznapi helyzetben idegenek szólítottak meg. Sokan e-mailben vagy a közösségi médián keresztül kerestek meg, és mindannyian hozták magukkal a saját történetüket.
Megkereséseikből egy egész ország arca rajzolódott ki: valaki arról írt, hogy a nagymamája évek óta Frontinon él, más az édesanyjáról mesélt, aki a Rivotril fogságában vergődik. Volt, akinek a bátyja Xanax-függő lett, és olyan is, aki az unokaöccséről írt kétségbeesve, mert intravénás szereket használt. A megkeresések között akadt nagyon fiatal és idős személy is, a függőségnek ugyanis nincsenek kori, faji korlátai, és ez döbbentett rá igazán, milyen mélyen átszövi társadalmunkat ez a probléma.
A 2016-os év másik nagy fordulata a prevencióhoz kötődik. A videó után egyre több meghívást kaptam iskolákból, intézményekből, közösségektől, és én minden felkérésnek örömmel tettem eleget. Világossá vált számomra, hogy a függők, a hozzátartozóik, és az egész megelőző munka lett az utam. Egy olyan út, amelyben minden találkozásnak súlya és jelentősége van.
2016 Egy kezdet, ami mindent megváltoztatott
2016 különleges év volt számunkra. Ekkor kaptunk először hivatalos felkérést arra, hogy a hatóságokkal együtt tartsunk prevenciós előadást egy salgótarjáni iskolában. Nem tudtuk, mire számítsunk, de hamar kiderült: a fiatalok nem az elméletekre, nem a tankönyvi példákra figyelnek igazán. Ők a valóságot akarják hallani. Azt, ami megtörtént, ami átélhető, ami mögött hús-vér ember áll.
Már az első alkalmak után tisztán látszódott, hogy van egy közös nevező minden függő történetében. Valami, amiről mindannyian beszámoltak, és ami miatt annyira kevés a sikeres szabadulás a szerek rabságából. Ez a felismerés vezetett el oda, hogy egyre személyesebben kezdtem beszélni a fiatalokkal.
Előadásaimban bemutattam: gyerekkorunkban mindannyian hasonló élményeken megyünk keresztül, óvodától-iskolakezdésig, szinte ugyanazokat a lépcsőfokokat járjuk. Mégis, az út valahol kettéválik. Egyikünk soha nem nyúl szerekhez, a másik viszont belesodródik. Miért történik ez így?
Amikor erről nyíltan és őszintén kezdtünk beszélgetni, valami megváltozott. A megszokott 45 perces előadások helyett másfélórás, szünet nélküli, közös munkává alakultak az alkalmak. A fiatalság érezte, hogy nem egy „szónok” áll előttük, hanem valaki, aki valóban kíváncsi rájuk, aki meg akarja érteni őket.
Az interaktív fordulat
Így született meg az Árral Szemben a Jövőjéért Alapítvány igazi, interaktív munkássága. Többé nem egy pódiumon álltam, hanem köztük, velük, együtt gondolkodva. És ami talán a legmeglepőbb volt: a fiatalok a tanáraik jelenlétében is bátran és őszintén vállalták gondolataikat, érzéseiket.
Ugyanebben az évben nagy hangsúlyt kaptak a gyermekotthonok látogatásai is. Itt is megtapasztaltuk, hogy a függőség gyökerei sokszor nem abban rejlenek, hogy valaki „másként nőtt fel”. Hiszen ugyanolyan sorsfordító élmények miatt lehet valaki függő, aki családban nőtt fel, mint aki intézetben. Ami igazán számított, az a beszélgetések mélysége és az a nyers őszinteség, amit ott kaptunk. Ezekből mi magunk is rengeteget tanultunk.
A gyermekotthonban felnövő fiatalok különösen érzékenyek: pontosan felismerik, ki az, aki csak egy fotót szeretne posztolni a közösségi médiában, és ki az, aki valódi értéket hoz, szeretetet és reményt. Mi az utóbbihoz akartunk tartozni és ez tartja életben a mai napig is a kapcsolatainkat velük.
Tanulságok a börtön falai között
Az évek során több alkalommal jártam börtönben is. Megdöbbentő volt látni: azok a fiatalok, akikkel korábban iskolákban vagy gyermekotthonokban találkoztam, néhány év múlva ugyanúgy ott ülnek a rácsok mögött. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a történetek, csak más színtéren.
Ők már nem kerteltek. Nyíltan elmondták: sokszor otthonról hozták a bűnözés mintáját, máskor egyszerűen az élet sodorta őket rossz döntések felé. Ezért feszegetem újra és újra a kérdést: mi a gyökere ennek az egésznek? Miért van az, hogy néhány rossz döntés után valaki visszafordíthatatlanul lecsúszik?
A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: a lecsúszáshoz nem kell más, csak maga az emberi lét törékenysége és rossz döntések, amit a félelem generál. Ha nincs kapaszkodó, ha nincs remény, ha nincs szeretet, a szakadék mindig közelebb van, mint gondolnánk.
Egy út, ami azóta is tart
2016 számomra nem csupán egy év volt. Egy fordulópont! Az év, amikor világossá vált: a prevenció nem előadás, hanem kapcsolat. Nem szavak, hanem őszinte találkozások. És nem egyszeri alkalom, hanem hosszú távú kísérés.
Azóta is ezt az utat járjuk: hogy ott legyünk, ahol szükség van ránk.